Protokoll-etikett logo

Köszönés, megszólítás

O tempora, o mores – szóval micsoda idők, micsoda erkölcsök! Változik a világ és változik a viselkedéskultúra is.

Sok száz évvel ezelőtti etikett normánk ma idejétmúlt, és bizony az ötven évvel ezelőtti viselkedési szabályok sem állnak meg.

A kommunista időkben "elvtársi", öntudatos egyenlőségképű mellérendeltséget mímeltek a hivatalokban, lerombolva a tudás- és korosztálystátust, ma pedig az amerikanizálódás fejti ki hasonlóan tiszteletlenség-példaképű, egyenlősdi célzatú, de erőteljes etikettet romboló hatását a fiatalokra. Mozifilmek válnak példává, és vele az ott hallott szófordulatok és viselkedési normák is.

Ami régebben illetlenség volt, az ma vicces vagy jópofa, ami régen alap volt, az ma öreges maradiság. De hogyan néz ki a köszönés, bemutatkozás és társalgás a fiatalkorúak között? Hogyan viselkednek a tanáraikkal és szüleikkel? Vajon van egy elfogadott norma vagy az etikettmentesség iránytűnélküliséget is jelent?

A problémát nem az jelenti, hogy a régebbi tekintélyelvűséget felválthatja egy barátságosabb és közvetlenebb stílus, hanem az, ha nem tudjuk, hogyan kell viselkednünk. Ha elveszítjük a KRESZKÖNYVET, állandóan karambolozni fogunk! Nem élelmes és gyors söfőrök leszünk, hanem hullák. Ugyanígy van ez az etikettel is: a szabályok elvetésével vagy nem ismeretével ott is otrombák leszünk, ahol nem akartunk, megbukunk az alapszintű társalgásban, miközben csupa jóindulat van bennünk. A szabályok ismerete tehát elengedhetetlen - aztán ki-ki helyezete, lehetőségei és gusztusa szerint áthághatja őket. Tudatosan, nem tudatlanul!

Sok fiatal és idős számára egyaránt még a mégoly egyszerű helyzetek megoldása is komoly nehézségeket okoz. Vannak, akik már a kapcsolatteremtés elemi formájánál, a köszönésnél elakadnak. (Most ne térjünk ki a virtuális és beszűkült világ indikálta beszédzavarokra, az SMS-társadalom korcs verbalitására.)

Jóllehet ismerik, tudják az általánosan elfogadott szabályokat, mégis vannak, akik inkább átmennek az utca túloldalára, csak hogy köszönni ne kelljen. Mások mormognak ugyan valamit, de az is érthetetlen. A motyogás, mint a köszönés elkerülését szolgáló trükk főleg fiataloknál jellemző, ilyenkor az édesanya megrántja általában a gyermeke kezét és rászól: köszönjél! Egyszerű udvariatlanság az, ha a gyerek nem köszön, nevelési hiba vagy más okai vannak? Lehet, hogy járatlanság a megfelelő köszönési formák alkalmazásában? Esete válogatja.

Tény és való, hogy ma a legtöbb felnőtt sem köszön! Elfordul, úgy tesz, mintha nem látná a szomszédot vagy kollégát, vagy esetleg átnéz rajta, mintha ott sem lenne. Kutatók ezt a fajta hárítást a túlterheltségnek tudják be: mindenki a saját kis világába menekül, minél kevesebb ingert enged be, bezárkózik. Ebből nem óhajtja kirángattatni magát egy ismerős arc kedvéért, reagálni - a köszönés is interakció! - pláne nem szeretne.

Ezt látva a gyermek úgy nő fel, hogy azt gondolja, nem szükséges köszönteni az ismerősöket. (Tinik között egy ál-lazaság, mormogás vagy tenyércsapás helyettesíti a köszönést és odázza el a szabályokhoz való alkalmazkodást. Ezt a privát nonverbális nyelvet meghagyhatjuk a gyermeki körnek, de a felnőttek világában meg kell nevelni a fiatalt.)

A másik kérdés a gyermeki gátlásosság: sok - később jól nevelt gyerek - van zavarban pici korában, amikor rászólnak, hogy köszönjön. Számára egyébként is "néni" az érettségiző és a nagyszülői korú hölgy is. Amikor egy-egy hibát, amit akkor vét, amikor a fiatal lányt csókolomozza vagy nénizi le, nevetve vagy felháborodva "megtorolnak", nos ekkor még gátlásosabbá válik!

Nagyon fontos tehát a példamutatáson kívül a nevelés is, a gyerek magabiztossá tétele. A szülő üljön le a gyerekkel, és ne csak azt tanítsa meg neki, hogy mint gyereknek, kötelessége előre köszönni mindenkinek, hanem azt is, hogy kinek hogyan köszönjön. Ha a gyermek zavarban van, finoman súgja oda a megfelelő formulát, és a gyerek magabiztos köszönővé fog válni. Ha halk, akkor a felnőtt elhaladása után (!) szóljon neki, hogy legközelebb ne legyen halk, mert nem hallják meg a köszönését és udvariatlannak fogják hinni. A büszkeséget, az udvariasság pozitív image-építő lehetőségét idejekorán neveljük bele! A bizonytalanság persze a felnőtteknél is gyakori, amit a mai IKEA-tegeződés és butikos hellóka-szióka stílus még bonyolít is.

Általánosságban egyre tipikusabb az "uram", "hölgyem", "asszonyom", "kisasszony" megszólítás, aminek eleganciájából persze sokat levon túlzott és nem helyénvaló használata. Külföldön a kisasszony megszólítás nem is mindenhol megfelelő, például Ausztriában udvariatlanság, hiszen azt feltételezné, hogy nem sikerült férjhez mennie az illető hölgynek. Máshol fordítva, az emancipált szingli kéri ki magának az asszonyom-megszólítást, mondván, nincsen férjnél. Szóval, ezzel a szóval legyünk óvatosak.

Az elegáns, polgári kultúrából átvett "uramozás" sem mindig helyénvaló, valójában bizonytalanságot mutat. Az illető nem tudja, "meddig mehet el", inkább felfelé helyezi a státust, nehogy a megszólítás ne legyen megfelelő. Itt például a bűnügyi híradások megfogalmazására gondolok, amikor ódivatú stílusban kijelentik, hogy "az úriember megfogta az ólmosbotot és fejbe verte vele édesapját".

Sokan nem érzik a különbséget az emelkedett és tiszteletet kifejező "Ön" és az általánosabb "maga" megszólítás között sem. Itt is fontos volna rendszert teremteni és a tinédzsert, aki már találkozik ezekkel a formulációkkal, eligazítani. Valójában a "maga" udvariatlan, ha magában áll, tehát kérdésként "Ön is itt száll le" a helyénvaló. Más esetekben, általánosan használva marad a "maga" szó.

A tegezésben vagy magázásban további káosz uralkodik. A régi etikettszabály szerint a legfontosabb kritérium az udvariasság és tiszteletadás szempontjából, hogy ki milyen korú, aztán a neme, majd legutolsó sorban a státusa következik. Így magánéletben az idős embereknek (azaz fiatalabbtól annak, aki majdnem nagyszülő korú, gyermekek esetén a középkorú embereknek) kijár nemtől függetlenül az előre köszönés! Megközelítően azonos korúaknál a nem is számít, tehát az ifjú férfiember köszöntse előre leány társait!

Hivatali közegben, mivel ott a protokoll előírásai mérvadóak, a legfontosabb a státus lesz. Ott idős és hölgy egyaránt "fejet hajt" egy államtitkárnak, ha az felettük áll pozícióban! Ezt már gyermekkorban el kell magyaráznunk utódainknak! Azzal együtt, hogy a gyermek felnő egyszer. Így a tinédzser kishölgy is tisztában kell legyen azzal, hogy neki most már, az urak előre köszönnek! Kivételt a régen a társasházban lakó vagy baráti körbe tartozó felnőttek jelenthetik, azok, akik látták felnőni.

Ez azonban opcionális - az urak az érettségiző hölgynek már előre köszönnek. Ez az a kor, amikor a fiúk is zavarban vannak, hogyan szólítsák a lányokat. Nos, általános és bevett szabály, hogy az egy körben, szakmában tevékenykedők tegeződnek, így a diákok egymás között és az utazási irodások vagy mondjuk reklámosok is egy konferencián vagy kiállításon.

A túlzott haverkodás, bizalmaskodás azonban nem helyénvaló. Főleg a kiszolgáló személyzet, kereskedők részéről udvariatlanság, ha a fiatal kinézetű vásárlót tegezik... és viszont!
Külön problémát jelentenek a jópofának és haladónak vélt bizalmaskodó, mozis fordulatok: "haver", "testvér" "öreganyám", "drága", "öcsi" stb.

Gyermekek részéről tipikusan magyar módi, monarchia-beli példát követve a "kezit csókolom"-szólam, és a "tetszik"-ezés, ami elfogadott és helyénvaló. Tulajdonképpen a fiatal a tiszteletét fejezi ki az idősebb iránt pontosan úgy, ahogyan egy úr kezit csókolomot köszön egy hölgynek. Ne zsémbeljünk emiatt - vegyük annak, ami, még ha életkorunk alapján furcsán hat is a mondat. A legtöbb ember még ma, a modern XXI. században is örül egy ilyen megfogalmazásnak. Nagyon fontos szabály viszont, hogy úr az úrnak (fiú a férfinek) nem csókolomozik (kivéve aggastyánnak) és pláne nem "tetszikezik"!

Sajnos az iskolákban is gyakori a diákok lenézése. Miközben a diák a leggyakrabban "tanár úr/tanárnő, kérem" szavakkal fordul tanárához, a tanárok sokszor vezetéknéven, sőt humoros névferdítésekkel, "fiam" vagy más lekicsinylő szavakkal szólítják meg diákjaikat! Alacsonyabb korosztály esetén a diák tegezése bevett szokás - ezt a diák nem viszonozhatja és nem is áll a szájára viszonozni.

A gimnáziumi évek alatt sokszor szövődik a jó tanár-diák viszony miatt tegeződő kapcsolat, mellyel azonban mindkét félnek jó vigyázni! A tanár-diák viszony egy kiszolgáltatott kapcsolatra épülő, bizalmi, szinte "szolgáltató" viszonylat, melyben a másik fél személyiségének és integritásának tiszteletben tartása alap kell legyen! A tegezés, bármennyire provokálja is belső érzékeinket, nem felszólítás pimaszkodásra!

Egyetemen, a különböző korú tanárok és diákok színes korosztály-salátájában már döntés kérdése, ki hogyan tegezi vagy magázza a másik embert, így a professzort is. Az alapszabály az volt és az is maradt, hogy letegezni valakit kérdés nélkül nem illik. A tegezést mindig a nő ajánlja fel a férfinak és az idősebb a fiatalabbnak - ettől eltérni súlyos vétség a viselkedéskultúrában.

Ugyanakkor ráerőltetni valakire a tegezést nem illik - tanács ez az örökifjú középkorú hölgyeknek is, akik megsértődnek, ha a szomszéd Pistike számára ők nénik. Hagyjuk ezt ennyiben! A gyerek nehezen igazodik el a látszatkor és a tisztelet dzsungelében - örüljünk, ha illedelmes, előzékeny és köszön nekünk!

A felnőtt-felnőtt viszonylatban sokszor a kiszolgáltatottság jelzésének egyik módja a fentről lefelé történő bratyizás, lekezelés, melynek egyik módja lehet a letegezés vagy a név becézése. A kutatások és a tapasztalat is azt mutatja, hogy az emberek státusa (hatalmi helyzete) is befolyásolja, miként köszöntik, illetve szólítják meg egymást.

A kutatók azt tapasztalták, hogy az emberek - interakcióik során - formális (udvarias, szélső esetben: szertartásos) vagy informális (családias, közvetlen) megszólítási formákat alkalmaznak attól függően, hogy milyen a társadalmi státusuk. Az ugyanolyan vagy hasonló státusúak között viszonylag egyöntetű, míg a magasabb és alacsonyabb státusúak között variábilis a nyelvhasználat. Mivel a lenézés, lekezelés vagy bratyizás zsigeri, próbáljunk önkontrollal úrrá lenni rajta, ha mi vagyunk ilyenek. A felénk elkövetett ilyen "kihágásokat" pedig hűvös határozottsággal hárítsuk még időben!

A rendszerváltás előtti állapotokról számolt be Hankiss Elemér, szemléltetve viselkedéskultúránk torzulásait:

Egyik vállalatunknál - s bizonyára sok ilyen vállalatot lehet találni az országban - a vezérigazgató a vállalat női alkalmazottait keresztnevükön szólítja, és nem tudni, milyen rendszer szerint - kezit csókolomot vagy jó napotot köszön nekik (azok őt X elvtársazzák, és jó napotot köszönnek neki); a férfi alkalmazottakat is keresztnevükön szólítja, de őket tegezi és szervuszt köszön nekik (azok őt visszategezik, és a keresztnevén szólítják); a nála szívességért előszobázó ügyfeleket uram és asszonyomként szólítja meg, a hivatalos ügyfeleket elvtársként aposztrofálja, s ezen belül az utóbbiakat hol magázza, hol tegezi (a beavatottlak szerint igen nagy különbség van aközött - nagyobb, mint általában a köznapi gyakorlatban a magázás és a tegezés közölt -, hogy ha az embert "...és maga, Kovács elvtárs"-ként vagy "...és te, Kovács elvtárs"-ként szólítja meg); a sofőrjét, akárcsak a női alkalmazottakat, a keresztnevén szólítja meg, magázza, és jó napot-ot köszön neki; a sofőr viszont őt X elvtársozza és magázza, illetve néha tetszikeli, a vállalat nőtagjait viszont, beosztásra és életkorra való tekintet nélkül, "Kezicsókolom Mancikázza", mindig a megfelelő vállalati becenév behelyettesítésével (azok őt csaknem kivétel nélkül keresztnevén szólítják és magázzák). És így tovább."





kapcsolodotermekekKapcsolódó termékek:

Protokoll-etikett


Protokoll-etikett

Stílus és Etikett


Ön is több tekintélyre, elismerésre, sikerre vágyik?

Ismerje meg a társas érintkezés valamennyi írott és íratlan szabályát, és változtassa meg teljes mértékben üzleti, társadalmi és magánéletét!
 

Keresés